Strófa versek                    

Lonetoell

Hát ne tétovázz

Az idő,

mint magasba emelkedett

madár száll!

Mert ahogy érzed,

úgy éled.

Mert élsz és közben,

a szívdobbanásig

érzed. Érzed és - és

érzed, élsz hatalmas

hisz élsz,

egy kettő dobban a szív,

és cipő mehetsz.

Kapd el – el ne,

vigye senki

előled. Mert az

idő száll, s Te

egyre csak

zuhansz mélyen.

Mert kitt – katt,

és jön az órán,

a kurva kibaszott,

ami nem vár.

Bárcsak várna következő

Hatvan másodpercből,

összezuhant egy szaros perc.
 

Burján Emil

Mély

Rodostót Trianon

Erdélybe lopja át.

Fohászként mormolom

tengermély bánatát,

mint góbé Bermuda -

sokszög áldozata.

Csűry István

'' Az Úr gondoskodik. " ( 1Móz22,14)

Tapasztalni kell

Isten gondoskodását –

a tudás kevés.

''Tanusítsatok irántuk szeretetet. "(2kor8,24)

Add egész szíved, mert

nem lehet szeretni –

kopott szavakkal.   

Bodnár Júlia

Csak egy mosoly

Mosolyogj és vissza-

mosolyognak,

szeress, és Téged is

szeretni fognak.

Vedd elő gyermeki

énedet, és tárd ki a

szívedet. hisz akkor

még minden szép

lehetett.

Felnőttként is kijár a

boldogság, s az élet

minden java,

mert amit adsz, azt

kapod vissza.

Így működik a karma.

Mosolyogj hát, és szeress

önzetlenül,

akkor talán minden álmod

beteljesül.

Felső Tamás

A magány

Akárhogy is menekülsz,

egyszer utolér, mint a köd hozta dér.

Sok mindenre megtanít,

hogy, hogyan viseld el ezt a kínt.

Sokat leszel miatta egyedül,

lelkedben majd csak a szél hegedül.

Öledben pár megsárgult levél,

még a boldogságról mesél.

Lelked földjét a bánat ekéje szántja fel,

s egy ideig nem lesz mag, mi e földben majd kikel.

Szívedre sötétség borul,

ki kell várnod, míg a viharfelhő elvonul.

Megszereted majd a csendet,

az rak majd ott bent, benned rendet.

Reménykedsz majd, hogy nem sokat marad,

hátha jön valaki, hogy hálójából valahogy kiszabadítsd magad.

Az életben ez egy nagy talány, minek jön el a magány.

Hisz nem hívta senki, mégis rád talál.

 

Hoffmann Ottóné Gizella

A remény szárnyán

A remény

ott él bennünk,

mint lágyan

szőtt álom.

S egy hosszú út.

ha elborul is,

néha az ég.

Ő világit bennünk,

mint a mécses,

és a fény.

Mint gyermek hangja

a nyári réten.

Úgy szólal meg melegséggel

a szívekben.

Szól: Ne félj,

itt vagyok,

a jövő dalát,

dúdolom szépen.

A boldogság,

nem mindig harsány szó,

Néha – csak halk puha simogató.

Egy ölelés,

egy őszinte

tekintet. A néma

csend, mely a

szívből ered. A

remény az, ami,

kézen fog halkan.

S elvezet minket

a mosolyon a könnyön át

s elhozza számunkra,

a lélek nyugalmát.

Mahler Csaba

A homlokra lopott csók

Nem csókodért bolyongok égő lázban,

Nem hajad selyme húz az éji mámba.

Hanem mert benned harangoz a vègzet,

S én bújtam beléd, mint bűn a halálba.

Nem azért vágyom, mint lomb a szèl,

Ki játszva jön, s aztán feledve megy,

Hanem mert véred bennem ver az éjjel,

S én vagyok hangod, ha a csend remeg.

Óh, több vagy annál, mint arc és tekintet:

Egy égő, vörös mondat Isten száján,

Amit rám bízott: mondjam el, s szeresselek,

Mint szenvedő hegy szól a vihar szaván.

Szeretlek úgy, ahogy templom porát

csókolja a térdre rogyott világ,

Nyomod maradt a mozdulataimban

S ha mennél, tested hordozna tovább.

Te vagy a kín, a hit, a mély varázslat,

Az istenek bora, mit szívem áhít.

Belém íródtál, csöndbe és határba,

Mint ítélet, mi a sorsból kiszakít.

Szívemben élsz, mint lázban lüktető kín,

Mint a halál, mikor csókot lop a homlokra.

Hiányod sajog, akár titkos bilincs,

s neved ragyog fel minden éj csillagra.

Findt Gergő

Lopott órák

Azok a kopott órák,

Lopott idők.

Lesütött szem,

Mesélő redők.

Kopott posztó,

koszos percek,

Némán súgó kilohertzek.

Borús napok,

Napos órák.

Láttalak a kilátónál!

Ott álltàl, egyedül

Lengén kèszakarva,

És olvadtunk egymásban,

Mint kès, a vajban.

Csak tartson örökkè,

ez a perc!

Dúdoljon,

több száz kilohertz!

Az élet csendje,

A halál hangja

-száműzve lett-

Örök napra!

Idő kell míg belátom,

Az élet egy halálok!

Kopott élet,

Színes percek,

Peregnek,

Míg elfelejted!

Vámos Hang György

Látó

Látó

-- Mily szép az ég!

Bár sohase tudnánk:

a tiszta lég

mázsányi súlya hull

ránk!

-- Ha nem lenne ég

se kék,

se felhő,

se villám…

Volna tán egy nő

szeme,

az is épp így fénylene,

ragyogna

akkor is, ha már

aludnánk!

-- Mily szép az ég

felettünk!

Ha földre fekszünk:

megbetegszünk

s lesz belőlünk

magocska…

Van vánkosom,

dunhám,

-- kicsiny vagyok, úgy

aludnám!

De vagy a balta éle,

vagy a holdnak fénye

csillan duplán...

Vagy mák zizeg,

vagy a szederfa

részegen borul rám.

-- Jobb volna, ha ezt se

tudnám!

De jó volna, ha ezt se

tudnám.

"/A Szépség görcsös lesz vagy semmilyen sem!/"

André Breton, a Szürrealista kiálltvàn-ban idézi Lautramont sorait. /"

...6-7 éves lehettem, a nővérem 1 évvel idősebb. Átaludtuk a délutánt, Anyánk, a

szövőgyárba robotra ment s hogy magunkra hagyott, tejben főzött cukros mákot adott...

Apánk vert fel minket kora este, hogy a részegség haza vetette...csont részeg volt, mint oly

gyakran, rendesen, ahogy szokott, de tudtuk, minket ilyenkor nem vert, nem ütött, nem

rugdosott, torz, arcára forrt, mosollyal édesgetett, hogy bennünk csak ökölnyi volt a félelem,

ami reszketett. Tört, zúzott, a szobával már végzett: a nagy baltával dolgozott s gondos odafigyeléssel. A még tőlünk meleg ággyal, a két székkel, a ruhás szekrénnyel, a három szárnyú tükörrel, a kis asztallal s a Jézus az olajfák hegyén, ágy feletti hatalmas, silány nyomatú képpel már végzett. A mindenség hegynyi romhalmazban állt ott, s az ablakon át a szederfa ágai közt látszott ahogy az elfordult Nap a sötéttel őrhelyet váltott...A bejárattal szemben, a kis sámlijainkra ültetve minket, egy-egy nagy kést s fenőkövet adott kezünkbe, mutatva, hogyan csináljuk, hogyan kell fenni, mert, nem soká megjön Anyu s addigra jó élesnek kell lenni, míg Ő hátunk mögött a konyhában a kredencet ölte meg, mint egy vinnyogó dögöt, gyermekségünk csak a markolattá szorított testünk, magunk ott, akkor éles késekké lettünk.

Gombos Ferenc

Holt világ / részlet

Nimród: Szerelmed kitartó,

mint napfény hívogat,

de nem megyek - nem megyek,

félek szíved bája csapdába ejti szívemet,

a múltban élek és a végzet megkötötte lelkemet.

Mint illatot ontó vágyvirágot,

testem mélyébe rejtelek el.

És ha éjjel gyötörnek a látomások,

lelkem újra és újra átölel.

Léna: Ó ne hidd,

hogy a vágyvirága,

elég lesz nekem!

Bennem tombol a nyár s a vágy,

s ha kell, a világot lábaid elé teszem.

Nimród: Mint illatot ontó gyöngyvirágot,

majd szívembe rejtelek.

És ha,éjjel gyötörnek a látomások,

ígérem hűen őrzöm a nevedet.

Mert csalfa a szív, mely ma még

szeret, és ki tudja a holnap mit takar?

A sors pálcát tör a gyönge szív felett,

és jön a könnyes zivatar.

Nem vagy te több a könnyű szónál,

ma tombol a nyár, holnap az ősz van itt.

Nincs szebb a virágot bontó szép tavasznál,

De az ősz kísérti a fáknak lombjait

Nincs virág, mely le nem

hullna a vágy kíséri a

szellemet. A virágok mind elvirulnak

és kacag a Nap, a vég felett.

Léna: Kiért és mért dobog?

De itt egy őszinte szívből fakadt,

vallomás, és te remélj, míg,

a Nap az ég falán felragyog!

Óhh mondd, miféle lidérc kerget téged?

Múlt kövébe írt sors, nehéz kereszt.

Az ember ég és föld

között el - el téved, a szív

jobb, ha új jövőt keres.

Látod? A büszke tél falán,

a tavasz tört utat.

Már csak emlék a jégvilág,

új holdra az új hajnal hasad.

Vajon érted te a szívnek dallamát?

Nimród: Fagyos tél vagy tavasz,

mind káosz és zűrzavar.

Az idő fut siet szalad,

a remény az marad,

míg a föld betakar.

Álmodtam szépet a múltban,

boldog új jövőt,

vágyálmokat ölelt a kezem.

És mit az ég elrejt a megcsalt szív elől,

egy új világot mutat most nekem?

Ott már csengő harangok szólnak,

ott a múlt a jövőnek üzen.

Ott a vágyak,

az álmok síri csendben várnak,

és talán egy napon a te álmod,

új időt mutat majd nekem.

Leslie Pintye

Talán bölcsekkel beszéltem

Nemrégiben,

talán bölcsekkel beszélgettem,

akadt közöttük

több önjelölt filozófus, ez tény.

Ki gátol meg mindebben?

Bizony, jól tettem,

téma volt a mennyország,

s egy titkos fénylény.

Szólt egyikük,

említette bizony Péter apostolt, őt,

ki háromszor is megtagadta Krisztus Urunk.

Néki utódai a pápák- szólt még,

de nem korholt,

bár megvetőn legyintett.

Én vártam, hogy ugorjunk,

más témát boncolgatva,

vagy maradjon a hittan.

Igaz, nem volt kedvem

akkor már vitatkozni sem.

Azok más idők voltak,

a jóért kiálltam én nyíltan,

és talán ember is voltam,

legalábbis úgy hiszem.

Váradi Norbert

Mesélek egy szívről

A szívem remél, amíg csak dobban,

a jövőről a jót - csak valót szomjaz.

Álmodik rózsákat, tündérszép kertet,

tűzvörös szirmokat, félve őrzött percet.

Napfényben lángoló, parázsló szemed,

ezeregy éjszakán, kitáruló szíved.

Szemednek tükrében a fénylő napsugarát,

kezed érintését, ajkadnak mosolyát.

A szívem remél, amíg csak dobban,

néha álmodik, hogy rajzolok porban.

Rajzolom lépteim, miben nincsen lábnyom,

úgy járom, utamat, hogy senki meg ne lásson.

Suttogom titkaim s féltve őrizem,

megtört szívem reményem tépkedem.

Nélküled nincs semmim, én sem létezem,

Nem dobban a szívem, elaludt édesen.

Mesélek egy szívről, aluszik csendesen,

álmodik, hogy él, tündérszép kerteket.

Burján Emil

Néma

Génspirálban az idő.

Esztendőkben génspirál.

Ami rímbe szőhető végül

tova levitál.

Fényüregnyi gömbtető.

Néma falon csendgitár.                          

                                                                           

                                                                                                                  Kuti József

                  Hogy teremtsünk

meg kell maradni,

ott a magasban,

ott szól az a dallam, mely

azt módja, hajtsunk fejet,

már nem nevetünk, nem félünk,

csak a hiányt hagyjuk magára,

ahogy a szél a lerombolt falut,

egy élet helyén,

érezni kell nem vagyunk egyedül,

itt a nap, itt a hold, és az ég,

a végtelen merülés mindenben,

fürdés nélkül az ágyunkban,

szerelem nélkül testet ölelve,

hát, takarj be, takarj mindörökre,

ne menj messzire,

hátha forgolódom, mi lesz, ha leesek,

van e, ami megtartson, ha oly magasan nyugszom,

vagy jobb lent,

szelíd nyugtalanság pörgésében,

tánc, és zene nélkül,

hatalommal a kezedben,

fent vagy, vagy a mélyben,

a lépteid, csodát hoznak,

a szavaid a fülemben maradnak,

és vérző papírra íródnak.

                                                                                                              Apkó Krisztina

                    Egy barátnak

Egy elárult éjszaka után téged vártalak,

Hogy a lelkemről levedd a ráomlott várfalat.

Őszinte, kedves mosolyod bekötözte szívem,

S a testem se adta a szokott görbült ívet.
Az ölelésed megmentett engem minden rossztól,

Mit a világ mocska okozott, nem láttam a portól.

De te letörölted a könnyet a két szememről.

S megláttam a kiutam a sötét veremből.
Kérlek, ne engedd el kezem,

fogd meg jó erősen! Ölelj,

hogy legyen elég levegő a tüdőben.

      Kell szeretet, hogy megálljon szívem rothadása,

          S ne egy ordító hangnak legyen igazsága.

Hoffmann Ottónnè Gizella

Tavaszi keringőjét hallgatva,esti csendben, a lelkembe 

hatolnak az akkordok. Szinte érzem szívemben,a csodás dallamot.

Ez a tavaszi fuvallat szinte hallom, magam előtt a csörgő patakot, 

 és látom a hullámzó víz fodrokat, melyeket a víz habjai, felkavarnak.

Sàfàr István György

Metafizika

Ahogyan,

egyetlen

kékké

dermedt éj

kifeszített

Holdjának

nyújtja

tükör-fátylát

a Tó

jég-lángokat

lobbangatva

most már

öröktől

örökig

rajtad ég

a szerelmem

az önsanyargató.

Szeged, 1972.

                                                                                   Riersch Zoltàn

  Augusztus vège a tó parton

Augusztus vége fodrozza a vizet.

Fáradt, szél-borzolta bágyadtak a hullámok.

A nyár utó puhán koppanó, zizegő lombhullás.

Lassan, okker sárga, tűzrozsda, majd barna

a természet köntöse. A kéklő ég oltárát

Őszirózsa csokrok, szőlőindák díszítik.

Még aranylik az aranyhíd. Az égi tavon a távolban

kecsesen tova siklik egy fehér felhővitorlás:

A Nap bíborhaja mögül, kíváncsian tekint ránk az ősz.